Gyerekkoromban az egyik legjobb barátnőmnek volt otthon egy aprócska mimózája. Megbabonázva néztem, ahogy a legkisebb érintésre is összehúzta a leveleit. Szívesen játszadoztunk volna vele akár órákig is, de mindig megesett rajta a szívünk, és inkább békén hagytuk.
A mimóza a túlérzékenység szimbóluma. Vajon hányszor mondták már ránk, hogy ne légy olyan kis mimóza? (rám sokszor) De ha, csak gyönyörködünk a növényben, és nem abban leljük szórakozásunkat, hogy folyamatosan ingereljük (a levelek összehúzódása védekezési reflex), akkor egy bűbájos,vidám, apró virágú, kellemes illatú növénykével állunk szemben.
Isabelle Doylen és Camille Goutal Le Mimosa-jának alapgondolata az volt, hogy megragadják a nyugodt állapotban lévő, szemet gyönyörködtető virág szépségét. És véleményem szerint sikerült is nekik. Folyamatosan egy gondolat cikázik a fejemben, hogy olyan szolid. Nincs benne semmi harsányság, mintha csak egy érzékeny lelkületű Bronte hősnő lenne. Édeskés, zöldes, és az írisznek köszönhetően púderes. A mimóza édes, számomra kissé citrusos illatát a barack jól kiegészíti. De a kedvenc részem mégiscsak az, amikor egyszerre érzem a mimózát és azt a fajta íriszt, amit azóta keresek, amióta szagoltam Keiko Mercheri Iris Poupre-t. A Le Mimosa-t egy pillanat alatt meglehet szeretni, akárcsak magát a növényt. Habár nincs benne semmi kihívó, forradalmian új és megbotránkoztató, pont ezért szerethető.Egyetlen szépséghibája a tartóssága, rajtam két-három óra után elillant.
A tavalyi évben a Ninfeo Mio vett le a lábamról, idén pedig a Le Mimosa, amelyről már szinte biztosan tudom, hogy ott a helye a legjobb nyári parfümök között.
Illatjegyei: mimóza, zöldes jegyek, írisz, ánizs, őszibarack, szantálfa, pézsma